Közeleg a Karácsony, a „szeretet ünnepe”, ami azonban nem mindig úgy sikerül, mint szeretnénk. Az utolsó napokra halogatjuk az ajándékvásárlást, és végigrohanunk a boltokon, gyorsan kipipálva a személyeket és az ajándékokat. Gyorsan, gyorsan, legyünk túl rajta! Akár még elégedettek is vagyunk a végén. Sikerült, gyorsak és hatékonyak voltunk. Csak éppen a szívünk maradt ki az ajándékokból. Hatékonyak voltunk, csak éppen nyűgnek éreztük az egészet, és elég kétséges az, hogy eltaláltuk-e a másik szíve vágyát. Lehet, hogy a bevásárlóközpontok nejlon szatyrában kerül az ajándék a fa alá, vagy mindenkinek ugyanabba az egyen csomagolópapírba sebtében bebugyolálva.
Így van ez a főzéssel is. Az utolsó napok kapkodásban, rohanásban telnek, túlvállaljuk magunkat, és kifáradva, elhasználódva rogyunk le az ünnepi asztalhoz. Tele az orrunk ételszaggal, esetleg már átöltözni sincs kedvünk. Pfúú, ezen túl vagyunk, sikerült, nyugtázzuk magunkban, de elégedettség helyett gyomrunkban ott van az egész napos, egész hetes kapkodás feszültsége, és nem kívánjuk az elkészült finomságokat. Csak a cél lebegett a szemünk előtt, minden elkészüljön időben, és egyre nehezebben viseltük, ha valaki nem hajlandó felvenni az általunk diktált ritmust. A családi hangulat sem valami fényes, hiszen nem-egyszer villámokat szórtunk magunk körül az elmúlt napokban, különösen a véghajrában, pont Karácsonyeste. Összetört a varázs, pedig úgy érezzük mindent megtettünk. Jó lenne ellazulni, megpihenni, kilépni az egészből. Valahol máshol lenni, mint a „szeretet ünnepén”, ahol nem érezzük magunkat elnyűttnek és kihasználtnak.
Milyen lenne egy nyugodt, békés, szeretetteli, igazi karácsony?
Ez már jóval előbb kezdődne, mint az utolsó héten. Megadnánk a módját a készülődésnek. Időt adnánk rá, és elhatároznánk, hogy élvezni fogjuk minden percét. Élveznénk az odafigyelést és a kitalálás izgalmát, vajon ki, mit szeretne? Élveznénk a boltok ünnepi hangulatú forgatagát, amiben nem éreznénk elveszettnek és sodródónak magunkat, mert tudnánk, hogy mit keresünk. Élveznénk, hogy átadjuk magunkat az intuíciónknak és könnyedén megtaláljuk, amit keresünk. Élveznénk a közös döntést az ünnepi menüről, az együttműködés megszervezését. Csak annyit vállalnánk, amennyit jószívvel, könnyedén meg tudunk csinálni. És élveznénk a közös, együttes készülődést az ünnepre.
Képzeld el és tervezd meg aprólékos részletességgel az ideális karácsonyod!
Az orvosok műtét előtt bemosakodnak. Lemossák magukról a szennyeződéseket, és közben leteszik az otthoni ruhával együtt a civil életüket is. Mire végeznek a folyamattal, lelkileg is készen állnak arra, hogy teljes figyelmükkel a jelenben legyenek. Mi is tegyük meg ezt a lelki bemosakodást! Mossuk le magunkról a mindennapok rohanásának, a türelmetlenségnek, ingerültségnek a szennyeződéseit, és öltöztessük ünnepi ruhába a lelkünket, amit a magunkra és a szeretteinkre való odafigyelés örömeiből szőttek.
Támogathat ebben bennünket valami?
Talán igen.
Van egy társasjáték, amiben játszva tanulhatjuk meg azt: hogyan figyeljünk magunkra és adjuk meg magunknak azt a törődést, ami kijár, és hogyan figyeljünk másokra, hogy meglássuk őket olyannak, amilyenek valójában. Ha az elvárásaink szűrőjén keresztül szemléljük az embereket, mindig torzított képet kapunk, hiszen csak annyit látunk belőlük, hogy miben felelnek meg és miben nem felelnek meg a szükségleteinknek. Az igazán tápláló, fejlesztő, biztonságot adó – feltétel nélküli szeretet csak az elvárás-nélküliség talaján képes kicsírázni.
Tanulható a szeretet?
A „szeretet művészete” nem egy egyszerű műfaj. Hiába szeretjük a másikat annyira, hogyha érzelmeink intenzitását mérni tudnánk, kilengene a mutató a mérési tartományon kívülre, lehet, hogy a szeretett személy mégis érzelmi sivárságot, elmagányosodást él meg mellettünk.
A legjobb akarattal is tehetünk rosszat a máik emberrel.
Ahhoz, hogy úgy szeressük, ahogy neki is jó, kulcsfontosságú az odafigyelés, az elfogadás, az emberi méltóságának a figyelembe vétele. Azt gondolnánk, ezek evidenciák, ezt mindenki tudja. Észre sem vesszük, amikor a mindennapi rohanásban, vagy a másikon való mindenáron való segítségnyújtás szorításában felrúgjuk ezeket a szabályokat.
Az Identity Pszichológiai Társasjáték szabályai úgy lettek kidolgozva, hogy óvó védő, egymásra odafigyelő légkört alakuljon ki a játékosok között, a szabályok által védetten. A játékban az élet minden területét felölelő kérdésekre kell válaszolni. (Vannak öröm kártyák, szeretet kártyák, megoldás kártyák, visszajelzés kártyák, lélekerő kártyák és bölcsesség kártyák) A játékosok dobnak és amilyen mezőre lépnek a táblán olyan kártyacsomagból húznak. A kérdések megválaszolása lehetőséget ad arra a játékosoknak, hogy az életük minden területével foglalkozzanak, szembesüljenek működési módjukkal, és változtassanak a felismert jelenségek fényében.
Az emberek játék közben – „játszva megtanulják” az egymásra való odafigyelést és az egyenrangú, egymásnak „lelki energiát” adó kommunikációt. Az elfogadó figyelem – „energiát” ad annak, aki kapja, arra inspirálja, hogy kibontsa a lelkét – mint ahogy kinyílik egy szorosra zárt bimbó az éltető napfény meleg biztonságában. A játékosok hozzászólásaikban a másik fölé helyezkedő tanácsok helyett, saját élményeiket, tapasztalataikat osztják meg egymással, ami szintén az egyenrangúság jegyében történik. Az élmény, ami létrejön a „lelkek találkozása” –maradandó nyomot hagy abban, aki ezt megélte. A játékosok visszajelzései arról tanúskodnak, hogy amit átélnek, megtanulnak az emberek a játék során, az a mindennapi életüket is gazdagítja.
„Ez a játék a kíváncsiság játéka. A jól elfeledett, elnyomott, természetes kíváncsiságé a másik emberre. Engem mindig arra figyelmeztet, hogy mennyien, mennyifélék vagyunk, még az agyon uniformizált világban is. Mennyi érdekeset és fontosat láthatunk, hallhatunk, ha hajlandóak vagyunk hallgatni néhányszor öt percig.” / Németh Melinda
Egy alkalommal egy település fejlesztési projekt keretében egy elmaradott térségben lévő kis zsákfaluban zajlott a játék, sok szegény, munkanélküli emberrel. Egy családapa, aki egyedül neveli az öt gyerekét, mert a felesége öngyilkos lett, elmesélte, hogy ő otthon is bevezette a játék szabályait a mindennapi életükbe. Azaz végighallgatják egymást és az egymást kioktató tanácsok helyett a saját élmények, tapasztalatok – minden presszió nélküli – megosztását, az egyenrangú eszmecserét tették mindennapi gyakorlatukká.
Gyakran katartikus felismerésekre is lehetőséget ad a játék.
Egy alkalommal valaki már a kérdés elolvasásakor elsírta magát. Az volt a feladata, hogy régi, szeretetteljes emlékeket idézzen fel az édesapjával kapcsolatban. Nagyon nehezen tudott összekaparni egy-két ilyen emléket, mert még gyerekkorában elhagyta őket az édesapja. A kártyához tartozó tipp feladat arra buzdította, hogy mondja el neki a szép emlékeket. Ezt ő meg is tette. Felkutatta az édesapját, akivel már évtizedek óta megszakadt a kapcsolatuk. Mikor rátalált, kiderült, hogy az édesapja halálos beteg. Elmondta neki a szép emlékeket és ezáltal megbocsájtást és feloldozást adott neki, még az utolsó pillanatban.
Ha családban, vagy barátok között zajlik a játék, előfordul, hogy a játékosok közötti elnyomott konfliktusok is felszínre bukkannak. Ezek kibeszéléséhez, megoldásához is jól működnek a játék során alkalmazott kommunikációs szabályok.
Egy játék alkalmával egy fiatal pár is a játékosok között volt. Az egyik kihúzott kérdés kapcsán a lány (nevezzük most Katának) elmondta, hogy ő nem akar gyereket. Miközben beszélt, érzékelni lehetett a feszültséget a fiúban (nevezzük Péternek) Alig bírta megállni, hogy ne szóljon bele és végighallgassa a feleségét, de most a játékszabályok miatt, kénytelen volt ezt tenni. Kata mivel szabadon beszélhetett, hosszan és mélyen kifejtette az okokat. Érzékelni lehetett, hogy ez egy visszatérő, mély konfliktus közöttük. Talán még soha nem volt alkalma Katának arra, hogy ilyen zavartalanul, és mélyen kifejtse az álláspontját. Miután befejezte, senki nem ítélte el, senki sem akarta meggyőzni, – mint ahogy a mindennapi életben ez valószínűleg már számtalanszor előfordult. Péter, miután Kata befejezte a mondandóját – „saját élmény” kártyával hozzászólt. A játékszabályok értelmében azonban, csak magáról beszélhetett. Ő is hosszan és mélyen kifejtette, számára miért lenne fontos, hogy gyereke szülessen. Most Katán volt a meghallgatás sora. Ezután a másik két játékos is elmondta- mindketten többgyerekes családanyák- hogy számukra milyen jó és rossz oldalai vannak a gyerekvállalásnak. Nem meggyőzni akartak, hanem őszinte, mély élményeket mondtak el pro és kontra. Senki sem akart nyomást gyakorolni Katára. Kata ellenállás nélkül, ellazultan, befogadóan hallgatta. A játék zárásakor, a felismerések megosztásánál csak annyit mondott: „Mégis akarok gyereket!”